Az órámra pillantottam, már fél nyolc volt, és Damon még sehol. Nem hiszem el, hogy mindig ez van. Akárhova megyünk az biztos, hogy nem érünk oda időben. Idegesen kapcsolgattam a tévében a csatornákat, és számoltam a nehezen múló perceket. Az elmúlt negyed órában vagy 20-szor hívtam, de semmi. Kikapcsoltam az amúgy is értelmetlen műsort, majd feszülten sétálgattam fel s alá. Tűsarkú cipőkölteményem csak úgy csattant a parkettán. Egyszer csak halk kocsi morajlást hallottam meg, egy jól ismert zenével a lejátszóban. Megjött.
- Végszóra – mondtam, amikor csapódott a bejárati ajtó.
- Ne haragudj kicsim. Rengeteg elintézni valóm volt az irodában, alig tudtam elszabadulni – állt meg a nappali közepén.
- Az öcséddel vacsorázunk, Damon. Ennyit ér neked a család? Lassan már minden idődet ott töltöd.
- Jaj, édes! Itt vagyok most már. Az a lényeg, nem? – közben közelebb jött, kiengesztelés képen a nyakamat cirógatta.
- De… - sóhajtottam – Viszont most siess, mert tényleg elkésünk.
Leültem, és ismét valami normális csatornát kerestem a tévébe. Zenei ranglista. Jó lesz. Ez talán kicsit lenyugtat. Pont az én számom indult el. Hihetetlen, hogy még mindig ilyen keresett vagyok, pedig már visszavonultam. Nem felejt, sem a média, sem a rajongók.
Észre se vettem, hogy dudorászgatni kezdtem a dalt. Szerelmem lágy ölelése riasztott fel.
- Látod, már mehetünk is – súgta a fülembe.
- Ezt már szeretem – szóltam két csók között
Damon csodás férfi, apróbb hibákat leszámítva. De hát az kinek nincs?! Éj fekete haja és markáns arca lenyűgözővé tette. Ellenállhatatlanná. Emlékszem arra a bizonyos koncertünkre Liverpoolban. Akkor pillantottam meg először. Ő és Stefan az első sorban ültek. Egész éjszaka csábítóan, kihívóan méregetett. Aztán kiderült, hogy szomszédok vagyunk.
Lilly aznap éjjel lett először rosszul. Ezek után meg csak sodródtunk az árral. Damon sokat segített nekem, pár együtt töltött éjszaka után átköltözött hozzám és Charlottehoz.
Azokban az időkben megéltük a poklok poklát. Minden vágyam volt, hogy Lilly meggyógyuljon, de helyt kellett állnom Charlotte mellett is. Szörnyű hónapokon mentünk át. Abban a fél évben sok dolog meg is változott. Kibékültem apával, megtanultam értékelni minden apró részletet az életben, és rátaláltam Damonra. Kiköltözött velem ide, Los Angelesbe, mellettem volt jóban, rosszban. Most pedig eltelt három esztendő, elkészült az albumom, óriási sikerem lett, majd visszavonultam. Viszont nem bántam meg. Így is bőven keresett vagyok. Nemrég vettük meg az első közös házunkat, amihez ragaszkodtam, hogy én rendezzem be mindegy egyes négyzetcentiméterét.
Damon üzletember, ezért sokat dolgozik, ami néha azért elég rossz, hiszen fogadásokra is gyakran hívnak minket, így kettesbe ritkán tudunk lenni. A mai este azonban más. Ellátogatott hozzánk Stefan, Damon öccse, és vele vacsorázunk, aztán jön is velünk haza. Viszont már régen ott kellene lennünk…
- Tud melyik hotelben szállt meg? – kérdeztem aggódva
- Persze. A Hiltonba. Hamarosan ott leszünk.
Igazat mondott. Pár perc alatt sikerült oda találnunk. Kisegítettek minket a kocsiból, majd besétáltunk a csodálatos szállodába. Stefan az egyik asztalnál várt bennünket.
- Stella! De örülök, hogy látlak. Olyan régen nem találkoztunk már – ölelt meg a leendő sógorom
- Hát szó mi szó tényleg régen – mosolyogtam – rengeteg dolog történt azóta. Anyáék után te vagy a következő, aki megtudja, hogy hamarosan már hivatalosan is egy család leszünk – emeltem a kezem az orra elé, hogy megláthassa az óriási gyémántgyűrűmet, amit pár hete kaptam Damontól.
- Megkérted a kezét?! – nézett egy picit furcsán a szerelmemre
- Hát, öcsi. Mint látod – felelte gúnyosan Damon
- Gratulálok – puszilt meg Stefan
- Köszi. Na de mesélj. Mi újság van otthon? – kíváncsiskodtam
Miután mindenkiről elmondott mindent, megvacsoráztunk és hazamentünk. Én egyből lepihentem, mert jól kimerültem, de Damon és Stefan még beszélgettek a nappaliban…
Damon szemszög
- Mégis mi a fenének kellett megkérni a kezét?
- Mert szeretem?! – forgattam meg a szemeimet
- Dehogyis szereted. Ha szeretnéd, akkor nem tetted volna ezt vele. Nem választottad volna el a családjától, a barátaitól, az igaz szerelmétől. Mert tudod, ha igazán szeretnéd, akkor nem úgy akarnál bosszút állni, hogy őt használod fel. Stella csodálatos lány. Nem ezt érdemelné.
- Nem is akarok már bosszút állni senkin – vallottam be az igazat, amit már lassan másfél éve így gondolok. Vagy talán már régebb óta. Nem is tudom. – Én csak boldog szeretnék vele lenni. Érted? Úgy érzem, hogy igazán megszerettem. Katherine után Ő az, akit teljes szívemből, szerelemmel tudok szeretni. Megváltoztatta az életemet.
- Csak el is tudnám hinni…
- Jaj, nem kell melódrámázni. Inkább mond, mivan velük? Még mindig keresik? Nem adták fel igaz? – kicsit kihallatszott a hangomből a félelem. A félelem, ami miatt rettegtem tőle, hogy egyszer ránk találnak és elveszik tőlem. Azt nem bírnám ki.
- Nem, nem adták fel. És egyre közelebb jutnak a megoldáshoz. Úgy gondolom, pár hónapon belül rájönnek mindenre. Főleg a fiú, Emmett. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyja ennyiben. Rátok fog találni. Előbb vagy utóbb…
